DaoYin és derékfájás

A derékfájás végigkísérte az életemet kora kamaszkoromtól kezdve. Ekkor még nem a túlhajszolt felnőttek mozgásszegény életmódja vagy a görbe tartás vezetett fájdalomhoz, hanem éppen az élsportnak nevezett gerincgyilkosság, amit szemérmes módon atlétikának neveztek.

Betonon futtattak és lépcsőztettek hetente hatszor, ünnepnek számított, ha kitereltek bennünket a Pilisbe tájfutni. Mire huszonévesen várandós lettem, a deréktáji szakaszra ható fokozott terhelés egy már eleve meggyötört gerincre nehezedett. Aztán a munka, az egyre kevesebb önmagamért végzett mozgás, a stressz és az ezekkel járó elhízás bevégezte a rombolást. A tüneteket ideig-óráig elnyomta egy-egy szteroidos injekció, a sok bogyó, párhetes bennfekvés a „rehabilitációs” osztályon, a fizikoterápiás kezeléssorozat. De az alapprobléma persze nem tűnt el. Négy-öt hónapja tornázhattam Balázzsal, amikor az egyik órán egy új tornázó társam a derekát fájlalta. Ekkor döbbentem rá, hogy a fájdalom, amely harmincöt éve keserítette az életemet, eltűnt. Bármennyit állok, bármennyit gyaloglok, bármennyit kertészkedem, bármennyit nyargalok az unokámmal, sőt bármennyit ülök a munkahelyemen, NEM FÁJ. Persze ehhez nemcsak a heti két torna kell, hanem az is, hogy a mindennapi tevékenységekbe beépüljön mindaz, amit az órákon tanulunk és tapasztalunk a testünkről, a mozdulatok céljáról és mikéntjéről, a tartásról. Először csak próbálgatjuk a bebillentett medencével vagy a párhuzamosan tartott lábfejjel való állást, míg egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy már nem is esik jól másképp, és – ez is mekkora csoda! – már nem kell lúdtalpbetét sem.

Mindig mozgásban!
Itt láthatod, hogy épp mi történik velem, mivel foglalkozom, milyen frissítések kerültek ki az oldalamra.